Aki kutatónak megy, az hülye, aki nem, az az is marad

Amikor belép egy idegen társaságba, és bemutatkozáskor elmondja, hogy Ön mivel foglalkozik, hogyan fogadják Önt mint kutatót, illetve szokott-e sztereotípiákkal találkozni?
Amikor az ember egy idegen társaságba kerül, akkor igyekszik óvatosan fogalmazni, és ahhoz is gyorsan hozzászokik, hogy egyszerűsítő válaszokat ad. Ezért általában azt szoktam mondani, hogy az evolúcióval foglalkozom. Ez valójában csak az egyik témám a sok közül, vagy éppen ugródeszka, amiről a többi téma elérhető a számomra. De ez mindenképpen egy olyan szó, amit az emberek értenek, és erre tudnak reagálni.
A sztereotípiák sokkal általánosabbak. Tapasztalataim szerint, aki nem kutató, az a kutatást leginkább a matatással látja rokonnak – ez az olcsó poén sokak számára ismert. Sajnos nem nélkülöz minden alapot a laikusok véleménye, miszerint a tudomány és az egyetemek világában csak léhűtő és lusta emberek vannak. Ez azért nem alaptalan, mivel borzasztóan tág az eloszlás. A világban mindenütt hatványfüggvény-eloszlásokkal találkozunk, a komplex rendszerekben szintén, ezek hasonlóak az 1/X vagy 1/x2 függvényhez. Ez a függvény nagyon magasról megy le, a végén pedig teljesen ellaposodik. Eszerint sok lusta ember van, aki kevés említésre méltót tesz, viszont egyre kevesebben tesznek egyre többet. Külön érdekesség, hogy az egésznek az összege végül nagyon nagy. A rendszer működésének vizsgálatakor tehát azt látjuk, hogy jól működik, hiszen rengeteg eredményt produkál – mégis sokan alig járulnak hozzá ehhez.
Ez sajnos egy szomorú igazság. A butákat pedig nem tudjuk kirúgni, mivel nem tudjuk, hogy kik is ők. A minőségi kritériumokat pedig nagyon nehéz meghatározni. Van ugyanis olyan, aki évekig látszólag nem csinál semmit, majd egyszer csak valami nagyon jelentős eredménnyel rukkol elő.
Ezek a leggyakoribb sztereotípiák, amikkel találkozom. Ismerőseim és barátaim sokszor mondják, hogy mennyire irigyelnek engem: azért fizetnek nekem, hogy – úgymond – játszadozzam. Kevés dolog áll azonban távolabb az igazságtól. A tudósok életét néha a pokolhoz hasonlítanám, ami tele van versengéssel, a források felkutatásával járó nehézségekkel, bosszankodással, frusztrációval és adminisztrációval. Az időnk maradék 10 százalékában pedig talán tudunk a kutatásokkal is foglalkozni.

A Kutatók éjszakája rendezvénysorozat egyik fő célkitűzése a kutatói életforma népszerűsítése, és a fiataloknak vonzó pályaként való bemutatása. Ön hogyan beszélne rá egy gyereket arra, hogy az életét a kutatásra tegye fel?
A professzorom annak idején csak annyit mondott, hogy aki kutatónak megy, az hülye, de aki nem, az az is marad – pedig az igazat megvallva a körülmények a kutatás számára akkoriban jobbak voltak. Ez sok mindent elmond, és az is benne van, amit én gondolok az egészről. A kutatói életforma kevés valódi értéke és értelme között talán az első helyen áll az, hogy az ember egy olyasfajta szellemi késztetéssel és szellemi szabadsággal kerül kapcsolatba, aminek a révén mindig új dolgokat lehet, illetve kell is megtanulni. Tehát az ember agya „nyitva” marad, mivel folyamatosan használnia kell.
Tapasztalataim szerint azok, akik „alkalmazottabb” pályákra lépnek, például a cégek világában helyezkednek el, kiváló képességeik ellenére óhatatlanul bezárkóznak abba a világba. Ezzel ellentétben a tudomány intellektuális, sokkal nyitottabban tartja az ember életét.
Tehát ha valaki fél attól, hogy „elveszti az agyát”, akkor menjen kutatónak, mert ott fogja a legkevésbé elveszteni.

Mit gondol azokról az európai uniós elgondolásokról, amelyek kifejezetten a vállalati szféra és a kutatóintézetek összekapcsolását és együttműködését kívánja megvalósítani?
Véleményem szerint ez nagyon témafüggő. Az Európai Unió egy ún. „fűnyíróelvvel” az összes kutatást ugyanannak az elvnek alapján próbálja elképzelni. Ez nem működik. Jó néhány területen azonban azt tapasztalom, hogy ezek a pályázatok meggyorsítják az alapkutatások és az alkalmazott kutatások hasznosulását. Az innovációs spirált például a kommunikáció felgyorsítása mindenképpen előremozdítja.
Vannak olyan területek, ahol azonban ez nem mindig működik így. Főleg akkor, ha a támogatás érdekében úgy próbáljuk lefesteni a tevékenységünket, hogy úgy tűnjön, mintha az ennek a logikának a legvégsőkig megfelelne. Ezeknek a fele azonban általában „kamu”. Látva a sok „álprojektet”, az innovációs törekvések is leértékelődnek.

A gyerekekre visszatérve, mint tudjuk, Önnek is van két lánya. Ők követték-e az Ön példáját a pályaválasztáskor?
Meglehetősen aggasztó, hogy az egyik igen… A másikról még nem tudjuk, mivel ő most fog érettségizni. Őt is érdeklik tudományos dolgok, de elsősorban nem a kutatás miatt, hanem az érdekességük miatt.
A nagyobbik lányom végzős pszichológushallgató. Évek óta kutatóként dolgozik, jelenleg szakdolgozatát készíti, de már van helye a PhD-n is. Ő egyértelműen ebbe az irányba indul el. Mindenesetre mindig emlékeztetem rá, hogy ezek a döntések sohasem véglegesek, akár később is meggondolhatja magát.
A tudományos pálya előnyei mellett a hátrányairól is érdemes beszélni. Először is – általában véve – nagyon kevés a pénz. (Ha az ember nagyon szerencsés, akkor ez nem feltétlenül van így.) Ezért pedig nagyon nagy a tolakodás. Ezt leginkább egy ketrechez lehetne hasonlítani, ahol sok patkány van összezárva, és egy kevés élelemért a patkányok szó szerint egymásnak esnek. A tudományos életnek így a belső társadalmi közege nem éppen vonzó – legfőképpen nem hosszú távon. Egy darabig el lehet „bohóckodni”, PhD és a posztdoktori készítése közben, de a való életbe kikerülve addig nem várt nehézségek jönnek: állást kell találni, komolyabb egzisztenciát teremteni... Mindennek sokszor nagy ára van: olyan kompromisszumokra van szükség, vagy olyan témákat kell választani, esetleg olyan emberekkel kell együttműködni, akikkel egyébként nem tennénk, ha ez egy sokkal nagyobb piac volna.
A valódi élet, a gazdasági szféra ebből a szempontból sokkal nyitottabb. A tudományos életben sokkal nehezebb megtalálni azt a keretet, amiben működni tudunk.

Meg tudna nevezni a kutatásai során elért olyan eredményt, amivel például gyermekei barátai vagy a többi fiatal előtt könnyűszerrel „bevágódhatna”?
Bár nem szoktam fényezni magam, de a jelenlegi kutatásainkat érteni szokták. A már említett számítógépes hálózatok tág területén belül konkrét példaként mondhatnám az AIDS, mint szexuális úton terjedő betegség elterjedésének modellezését. Tudományos szempontból ez egy járvány, aminek vannak hagyományos járványtani modelljei, különböző javaslatokkal a továbbterjedés megakadályozása céljából.
Mi közvetlenül az egyedi szexuális kapcsolatok hálózatát próbáljuk modellezni – természetesen fiktív módon. Ágens alapú modelljeink – amelyek az egyes szereplőkre fókuszálnak – pedig egészen másfajta javaslatokat eredményeznek, mint a hagyományos modellek.
Míg a hagyományos modellekből az derül ki, hogy a fertőzés terjedésének kulcsfigurái azok, akiknek a legtöbb szexuális partnere van, a – többek között – általunk is vizsgált modellek azonban azt mutatják, hogy az a kulcsfigura, akinek egyszerre van több szexuális partnere. Ez éppenséggel óriási különbség. Lehet valakinek 100 társa is egymás után, és lehet valakinek „csak” 5, de ebből három egyszerre – az utóbbi sokkal veszélyesebb a vírus terjedése szempontjából.
Utólag mindez józan paraszti ésszel is logikusnak tűnik, de az újfajta modellezési technika nélkülözhetetlen volt. Jelentősége sem elhanyagolható: bár – mivel ma már kezelhető az AIDS – emberek életét talán nem mentjük meg, de a betegség terjedését megakadályozhatjuk.

Végül – mivel eddig inkább a környezetéről volt szó – most Önre fókuszálva arra lennék kíváncsi, hogy mi volt pályáján a legnagyobb elismerés, illetve siker, amit elért?
Szerencsésnek mondhatom magam, mivel nagyon sok jó történt velem. Körülbelül 5 éve mint tudományfilozófus, elégedetlen voltam a helyzetemmel: nagyon elméleti szinten foglalkoztam a tudománnyal és a tudományos elméletekkel. Egyrészt a finanszírozási rendszer, tehát a szűkös források, másrészt a társadalmi presztízs hiánya miatt egy idő után odajutottam, hogy ki akartam lépni ebből. Számomra a legnagyobb siker az, hogy ezt meg tudtam tenni. Ennek megfelelően tudományfilozófusként el tudtam kezdeni ezekkel a – részben – információtechnológiai vetületekkel rendelkező nagy pályázatokkal foglalkozni, európai uniós és NKTH-s támogatásokért sikerrel pályázni. Ezek bizonyos értelemben elismerések is, bár én nem az elismerés oldalát tartom a legfontosabbnak, hanem azt a sikerélményt, amit az ember átél.