Hamar Öregedők Klubja 16. - Bojár Iván András

Pár hónapja az utcán láttam sietni Heller Ágnest. A Bródy Sándor utcán igyekezett a Múzeum körút felé. Azokban a napokban múlt nyolcvan, és azon tűnődtem, ahogy figyeltem ezt a sietős asszonyt, vajon miféle drive van beléépítve, mi hajtja őt ilyen lendülettel most is, mindig is előre? A Rádióval szembeni járdán megtorpant, maga elé figyelt, erősen gondolkozott valamin. Éles volt a tekintete, az utca túloldalán is hallani lehetett, hogy pörögnek a fogaskerekek a fejében. Aztán szapora léptekkel tovatűnt, elnyelte őt a Puskin utca szája. Ajóéletbe!, gondoltam, én feleannyi évvel a testemben és lelkemben alig vonszolom magam, Heller Ágnes pedig szalad, mint akire rengeteg dolog, megoldandó enigma feladata vár. Itt ír, ott nyilatkozik, társasági programokon bukkan fel, intenzív jelenléttel van jelen, energiákat bocsát ki magából, s mintha ennek készlete nem fogyna. Nem fogyna sohasem. Hogyan csinálja? Honnan merít újra erőt? Pedig az élte megtörtént vele is. Nem is kissé, ha szabad így fogalmazni. Aztán időnként eszembe jut egy kép, egy imaginárius műterem látványa, amelyben hatalmas vászon előtt létrára kapaszkodik az öreg festő. Lába szinte kifogyott már a nadrágszárból, ingnyaka is lötyögősre tágult szikkadt nyaka körül. Ő Losonczy Tamás, aki alig néhány hónapja még, százötödik évében is festett. Nap- nap után felhágott a létrára, hogy annak tetejéről a lelkéből kiszabadulni vágyó energiákat a karján átengedett mozdulatokkal színes foltok és vonalak spontán módon komponált rendjévé alakítsa több négyzetméteren. Aztán eszembe jut az a pompás hír is, hogy idén télen Rio de Janeiróban a város szambaiskoláinak versenyét, magát a karnevált e roppant gazdag nép nagy öregjének, Oscar Niemeyernek dedikálják. Ez alkalommal a fantasztikus fejdíszek, égre mozduló csillámló díszek alatt pörgő gömbölyű fenekek egy építészt ünnepeltek vidáman. Egy építészt, aki éppen tavaly tervezett és adott át egy új templomot az ő népének, éppen akkor, amikor betöltötte a százkettőt. Niemeyer a harmincas években kezdte. Le Corbusier munkatársa volt, Lucio Costával közösen ők teremtették meg e kontinensnyi ország modern identitását. Ahogyan Manuel de Oliveira is jelentősen hozzájárult ahhoz, hogy a modern Portugália is jobban megértse magát. Megint csak egy öregúr, egy alkotó művész, aki a szélsőjobboldali Salasar diktatúra idején nem csekélyke szilenciuma alatt, mellékesen húsz éven át az ország egyik legjobb borászává fejlesztette magát. Most száz évesen egyébként filmet rendez. Mi hajtja ezeket az embereket előre? Mi tartja frissen, alkotóerőben őket? Hogy maradhatna meg bennem is az élet iránti kíváncsiság ilyen hosszan, hogy a történelem egyénekre szabott csapásait, családi veszteségeket, anyagi megrendülést, mindent és bármit elviselve, túlélve még mindig a hivatás, a magunkra szabott feladatok végrehajtásának koncentrált cselekvéssorával írhassak felül? Hogy lehet kíváncsinak maradni akkor, amikor egy idő után, e nagyszerű emberekhez képest szánalmasan hamar elfáradunk? Amikor egyszeriben minden üres lesz köröttünk? Mozdulatlan. Hideg. „Nem vagyok különösebben kíváncsi, csak szenvedélyesen tehetséges”! No, ez az, ami nincs. Illetve ez az, amivel, bármilyen hasztalan is, minden bulin, minden kocsmaasztal mellett találkozunk: zseniálisan nem kíváncsi emberekkel, akikben buzog az ego, de nem mozdul a kíváncsiságba kódolt alázat. Félek, hogy nem magam tudok majd elég ideig kíváncsi lenni. Pedig szeretnék. Tudom, hogy ez a titok. A mindenki mást leteperő külső körülmények kizárása a gondolatainkból. A lényegre figyelés. Ami, persze, mindenkiben más és más. Néha Hamvas jut eszembe, ez a végtelen műveltségű, elképesztően izgatott szellemiségű ember, mint raktáros az ötvenes évek füstszagú és nyirkos magyar vidékén. Minden körülmény ellene szólt. Ellene dolgozott. Szegénység, politikai beszorítottság, emberi és intellektuális elszigeteltség. És ő mégis….. No, félek, nem erre edződtem. Nem erre edződtünk. Nem leszek népemnek a századikon templomot ajándékozó atyamester, sem a félszobányi üres vászonnak nekifeszül agg festő, csak úgy mellékesen néhány tucat film mellett top borásszá váló filmrendező, sem nyolcvan fölött is megújuló gondolkodású filozófus.
Kezem közé veszem Einstein sorát. Megforgatom, nézem. Érzem a távlatot, ahonnan írta, és érzem a magam szűkösségét is: nem vagyok különösebben tehetséges, viszont kíváncsi vagyok. Eléggé kíváncsi. De lehet, hogy ahhoz, hogy másokba is kíváncsiságot oltsak, hogy a cselekvésnek, gondolkodásnak, alkotásnak értelme, kifutása, távlata legyen, annyira azért mégsem eléggé kíváncsi. Einstein sora bíztatni akar, inkább, csak mégis, fanyar íz marad utána.