Hamar Öregedők Klubja 3. - Para-Kovács Imre

Néha megpróbálom feléleszteni a kíváncsiság bennem rohadó hulláját, mert megemészteni képtelen voltam, de munkára bírni is alig. Nem vagyok különösebben kíváncsi, viszont rettenetesen tehetséges, ezért elviselem a terhet, amit cipelnem kell, elviselem az az elhullott kíváncsiság plusz súlyát, cipelem, vonszolom, néha úgy teszek, mintha még élne, bemutatom ismerőseimnek, és azt hazudom, hogy csak alszik. Ha alszik, mitől ilyen büdös? Álmában nagyon izzad... Amikor még nem voltam ennyire tehetséges, nagyon kíváncsi voltam. Nem mintha a világ megérdemelné... Érdekelt, hogy tényleg a kutyák tépik-e szét a hátsóudvarban az angyalokat. A beton szürke tömbjeire vetítettem a fejemben lakó indiánokat. Én voltam a szépség és progresszió bioprojektora, a két lábon járó kíváncsiság és tanítás, szerettem volna mindenkinek eszet adni.
Most egy öreg rezonőr vagyok, kitérdelt mackónadrágban ülök a pamlagon és vitatkozom a tévével. A hangom is olyan furcsa, reszelős és idegbeteg.