INTERJÚ A KÉPEK SZOBRÁSZÁVAL - VÉCSY ATTILA

Kik és mik voltak a mesterei? Emlékszik-e arra a pillanatra, amikor a fotóművészet felé fordult, vagy szépen lassan szerettek csak egymásba?

A mesterem Schwanner Endre fotóművész volt, aki ráébresztett arra, hogy csak a pontos, mindig megismételhető, körültekintő labormunkával lehet eredményeket elérni a fotográfiában. Eszem ágában sem volt fotóművésznek lenni. Azért tanultam meg fényképezni, hogy tudjak komolyan felvételizni az akkor még Színművészeti Főiskolára (operatőr szakra).
Kétszer próbáltam, egyszer sem sikerült. A második felvételin egyenesen azt mondták (felvételi bizottság, második körben): olyan jól fényképezek, hogy maradjak fényképész.

Mesélje el, én nem értem kristálytisztán, hogyan kerül egy fotós a Mezőgazdasági Kutatóintézetbe, aztán meg
 a Zenetudományi Intézetbe?

1974-ben megszereztem a fényképész szakmunkás bizonyítványomat (érettségi után 2 év). 3 hónap "közveszélyes munkakerülés" és felvételi után nem sok választásom volt. A Budapesti Fotóklubban (MADOME) találkoztam Schwanner Endrével, aki felajánlott egy fotólaboráns állást Martonvásáron az MTA Mezőgazdasági Kutatóintézetében. Akkor készült el  a  FITOTRON, egy szupermodern, Európában is egyedül álló növénykutatóbázis (növénynevelő kamrákkal, laborokkal stb.). Mindez egy csodálatos hangulatú, öthektáros parkban. A múlt, a jelen és a jövő egy helyen. Gondoltam, pár hónapot dolgozom itt, amíg nem vesznek fel a Főiskolára. 35 év lett belőle. Egy idő után  - a pontos és szép munkáknak köszönhetően - híre ment, hogy gyorsan és jól dolgozom, így kerültem az MTA Zenetudományi Intézetébe is másodállásban.

Mit csinálnak ezekben a laborokban? Mit kutatnak?

A FITOTRON-ban mesterséges környezeti körülmények között vizsgálják a növényeket, illetve a növénynemesítőket segítik kutatásaikban. A mindig pontos megismételhetőség a tudományos eredmény alapja. Hogy manapság "mit kutatnak"? A honlapunkon illetve az Elitmag Kft. honlapján erről mindent meg lehet tudni.

Ön szerint a művészettörténészek / művészeti írók írásainak / kritikáinak / elemzéseinek hány százaléka humbug? 0-100%- ig. Szerintem átlagosan 58%.

 A "MŰVÉSZ" teszi a dolgát. Elkészíti a műveit, valószínű azért, mert késztetést érez arra, hogy másokkal is megossza érzéseit, gondolatait. Itt jönnek be a művészettörténészek és a múzeumok, akik megmondják, hogy itt és most éppen mi a művészet, bár a művek önálló életett kezdenek élni, aztán vagy fennakadnak az idő rostáján, vagy nem.
Az igazi MŰ, nem olyan, mint a tudomány. Megismételhetetlen! Természetesen sok a humbug, de az ember a káosztól jobban fél, igazodási pontok nélkül nehéz tájékozódni, ezért fontos a szerepük művészeti életben.

 
Ön még filmre dolgozik, ha jól sejtem. A digitális technikákat ellenzők csoportjába tartozik? Ha igen, miért, ha nem, miért nem?

Ma már nem dolgozom filmre, nem dolgozom, (fényképezek, laborálok) különleges technikákkal. (10 évvel ezelőtt a digitális technikát még "gagyinak" éreztem, ma már más a véleményem.) Nem érzem azt, hogy a mostani digitális műveim ne lennének egyediek és értékesek. Szerintem "a művészet örök" ,és mindegy, hogy mi és hogyan készül a "végeredmény az igazán fontos". Persze érdekes azt tudni, hogyan készült, mikor készült, stb.

Van-e most kiállítása valahol?

Ez év június 25-től augusztus 8-ig volt kiállításom a Kecskeméti Fotográfiai Múzeumban, az 1980-1990 között készült művekből, NEW WAVE (ÚJ HULLÁM) címmel.

Mivel készül a Kutatók Éjszakájára?
Ezekből a képekből lesz egy kisebb válogatás a Kutatók Éjszakáján.

Vécsy Attila magáról, a kecskeméti kiállítás kapcsán:

"Szüleim szülei alföldi földműveléssel foglalkozó nagycsaládos parasztemberek voltak (Álmosd, Kisköre). Édesanyám 1948 után, Édesapám a világháború előtt jött fel Budapestre.
Gyerekkorom helyszínei a VI. ker. Csengeri utca, Hunyadi tér, Körönd, Városliget, Álmosd (ahol 2kétéves koromtól 18 éves koromig húgommal, minden nyarat Édesanyám rokonságánál, a Debrecentől 32 km-re lévő határszéli faluban töltöttünk).
1974-ben jöttem Martonvásárra a Magyar Tudományos Akadémia Mezőgazdasági Kutatóintézetébe 3 hónapra dolgozni, (érettségi utáni, végzett fényképészként) mint fotólaboráns. 35 év lett belőle. Lehet, hogy ez az egy fix pont lesz az egész életemben?
A Filmművészeti Főiskola (operatőr szak) sikertelen felvételizései után, valamint a szüleimmel való folyamatos konfrontáció miatt, 1978-tól elhagytam a családi fészket és albérletről, albérletre járva kerestem az „otthonom és az iskoláim”, Budapesten. (2002-ben sikerült megtalálni, Martonvásáron).
Bocs a hosszas bevezetőért.

A mostani kiállítási képeim egy két kivételtől eltekintve a nyolcvanas években készültek, amelyek dinamikus, mozgalmas, de egyben zaklatott évek is voltak számomra, szó szerint benne voltam a sűrűjében. Már a hetvenes évek közepétől megismerkedtem új szellemi áramlatokkal. Például a Szabad Európa rádiónak köszönhetően, vagy  Martonvásáron a , Brunszvik  Klubnak (Somodi István) köszönhetően, ahol találkozhattam Csóri Sándorral, Antal Józseffel, Fekete Gyulával, Latinovits Zoltánnal, Sára Sándorral, és még sokáig sorolhatnám a névsort. Budapesten a Fiatal Művészek Klubjában találkoztam Hajas Tiborral, Vető Jánoskával, Forgács Péterrel, Király Tamással, Zsidró Tamással és még sokan másokkal.  Személyes barátságot köthettem a szentendrei avantgard képzőművészekkel, illetve Lugossi Lugo Lászlóval (Lugoval) általa ismertem meg a Beszélő folyóiratot.  Az akkori házibulik nagy hatással voltak rám, hiszen hozzáférhettem olyan könyvekhez (Pl: Milan Kundera) írásokhoz, amelyeket csak másolt formában lehetett olvasni. Segítették tisztulni a KÉPET az akkori világunkról.

1978-tól tagja lettem a Fiatalok Fotóművészeti Stúdiójának, (Kerekes Gábor, Jokesz Antal, Török László, Flesch Bálint, Balla László, Fáko Árpád… sorolhatnám sokáig, hogy ki mindenkivel sikerült barátságot kötni, értekezni, képeket egymásnak mutogatni. Ezután már önmagában a fotográfia nem elégített ki. 1982-ben Lugoval megalapítottuk a Trezor zenekart.
Baki  Péter ki is választott egy képet a bemutatkozó plakátunkról. Szintén egy házibuli keretében volt, Törökéknél az Alkotmány utcában. Szentendrén, Pomázon tudtunk próbálni Wahorn Andrásnál, Öcsikénél. Akkoriban vettem részt Szentendrén egy grafikai alkotótáborban is, így ismerkedtem meg a fotó-szitanyomat technikával. (A mostani kiállításon a nagy mérete miatt nem állíthatom ki az ott készült munkámat.)

1982-ben több évi sikertelen kísérlet után végre útlevelet kaptam 30 napra Nyugat-Európába (Németország, Párizs, Bázel). Elámultam, minden igaznak bizonyult arról, amit addig mondtak és gondoltam a demokráciáról és a szabadságról. Bár nagyon marasztaltak - többen is több helyen, haza jöttem. Azt gondoltam nekem itthon van a helyem.  „Martonvásár szigetén” sok mindent meg tudok valósítani alkotói terveimből, relatíve szabadon. Lugo is visszajött New Yorkból és megalapította a Fényképészeti Lapokat, az indulásnál tevékenyen részt vettem benne. Két év múlva 1984-ben a kutatóintézet KISZ szervezete felajánlotta (bár nem voltam tag), hogy kiutazhatom a „barátság vonattal” Moszkvába, elfogadtam a lehetőséget (azt tudtam és el is mondták, hogy a KISZ tagok közül akkor már senki nem akart menni, gondolom az utolsók egyike volt ez a szerelvény). Akkor csak kisebb méretű képeket nagyítottam ezekből a felvételekből, valószínűleg azért nem választott belőlük Baki Péter.
Idén 2010-ben beadtam egy pályázatot az NKA-nak a Fotóművészeti Szövetségen Keresztül, hogy a meglévő nagy mennyiségű nagyított és nagyítatlan negatívjaimat be scannelhessem, ehhez jó minőségű eszköz kell és sok-sok idő. Sajnos elutasítottak.
Visszatérve, 1984-ben javában készültünk a harmadik világháborúra. A kutatóintézetben nagyszabású polgári-védelmi oktatás és készülődés folyt. Mindenki kapott számmal ellátott vegyvédelmi felszerelést és felvázolták, hogy milyen mélyen és meddig kell atombiztos óvóhelyeket kiépíteni. 1986-ban a Budapest Kiállító (Váci utca, Anna presszó mellett) teremben nyílt önálló kiállításom. Felfelé áramlás címmel. A megnyitó napján látogatott el hozzánk „Andropov elvtárs” és pont ott sétált el a kiállító terem előtt, mindenki remegett a galériában, hogy eszébe ne jusson bejönni, mert volt egy-két kép Moszkváról, nem Gink Károly útikönyve stílusában.
Végül is nem volt szükség sem a kutatóintézeti óvóhelyekre, sem a „nyugat” atombombájára, nélkülük is összeomlott a rendszer.
Hogy mi sikerült 1989 után, az egy újabb fejezet. Arról is van véleményem, képekben is."