Gondolkodjunk és zongorázzunk!

Hallgattam lebilincselő előadását az időskori mozgászavarok idegrendszeri eredetű okairól. Tudomásul kellett vennem, hogy hatvan éves kor után miképpen fogy agyunk fehér és szürke-állománya, hogyan válik csoszogóvá a járásunk, hogyan lassulunk, vagyis akármit csinálunk, évente 0,5 millisecundummal nő a reakcióidőnk. Ám előadása végén mutatott egy kis filmet, melyen a 86 éves Rubinstein zongorázik – csodálatosan. Hogyan lehetséges ez? Ő nem lassul, neki nem romlik a reakcióideje, a memóriája?
Nem minden agy romlik egyformán: a használt autóval ellentétben a használt agy kevésbé „kopik”. Természetesen az évek előrehaladtával feltehetően Rubinsteinnek is nőtt a reakcióideje, de az ujjak egymáshoz viszonyított mozgássebessége megmaradt, az nem változott.

Miért nem?
A kutatások bebizonyították, hogy a korán elkezdett zenetanulásnak kimutatható hatása van az agy fejlődésére. Megmérték, hogy azoknak a fiataloknak az agyában, akik öt-hat éves korukban kezdtek zenét tanulni, megnőtt a két agyféltekét összekötő „kérges test” vastagsága. Több és átmérőjükben nagyobb rostok képződtek a két kéz finom beidegzésének gyakorlása eredményeként. A zongorajátéknál nem az agysejtek mennyisége a lényeges, hanem a kapcsolatok, az összeköttetések minősége. A megfelelő életkorban létrejött kapcsolatok tartósak, egész életen át megmaradnak.

De hogyan őrződnek meg a zenedarabok az emlékezetben? Hétköznapi ember számára fölfoghatatlan, hogyan lehet ennyi hangjegyet s azok egymásutániságát, egymáshoz való viszonyát megjegyezni. Különösen idős korban.
Az idős zongoristák nemigen tanulnak új darabot, a memorizálás ilyen korban már nagyon nehéz. Idősen is a fiatalkori, kész mintákat használják. A hosszú darab eljátszása nem észmunka elsősorban. A kotta vizuális képe addig kell, amíg a darabot „megfejtik”. A begyakorlás éppen azt jelenti, hogy a motoros mozgást összekapcsolja a látórendszerrel, azután a hallórendszerrel, így nem kell gondolkodni azon, mi következik. A hallási minta indítja el a rákövetkezőt.

Ezért van az, hogy ha nem jut eszünkbe a vers következő sora, akkor legjobb, ha újrakezdjük elölről?
Pontosan. A színész is végszavazással gyakorol. Ha meghallja a partner végszavát, eszébe jut a saját első mondata. Az elsőről a második, és így tovább. Ezt nevezi a pszichológia priming-nak – begyújtásnak. A zenedarab ismerete és a sok gyakorlás automatikus működéssé alakul. A jó zenész fejében ott van az egész szimfónia, elég megindítani.

Ott van, de hol?
A hallókéreg körüli másodlagos asszociációs mezőben, és a fali lebeny asszociációs kérgében. A mozgásemléket pedig a hippocampus mediális területei tárolják, az új szenzoros inger-emléknyomokkal együtt. A zenehallgatást vizsgáló kutatások azt mutatták, hogy a zenében járatlanok agyi aktivitása csak a specifikus hallókéreg területén jelenik meg, míg a képzett zenészeknél a parietális asszociációs mezőben, és az ún. premotoros mezőkben is.

Azt már értem, hogyan emlékezik a zongoraművész, de vajon hogyan felejt? Mi történik, ha a „begyújtás” elmarad vagy nem sikerül?
Volt egy fiatal betegem, aki zongoraművésznek készült. Az volt a problémája, hogy a betanult zenedarabban volt egy rész, ahol mindig elrontotta. Ez a rész valóságos mumus lett a számára, s minden alkalommal már előre rettegett, hogy megint el fogja téveszteni. Ettől annyira izgult, hogy el is tévesztette. Azt javasolták neki, hagyja el ezt a darabot, ne játssza többé, s ha nincs darab, nincs kritikus rész.

Ha a tudatosság gátolja az emlékezést, mi az, ami segíti?
A „begyújtó” hallási minta, a priming, amiről már beszéltem, ez az előfeszítő inger. A szó eredetileg gyutacsot jelent, csakhogy a hadászatban kevésbé alkotó szerepet játszik, mint a zongorajátékban. A zongorista gyakorlás közben szerzi meg a biztonságot, hogy a saját ügyességét használni tudja. Begyakorolja azokat a zenei refréneket, motívumokat, amelyek segítik a memóriát görgetni előre. (Ugyanez történik versmondásban is: ott a rím, a ritmus segíti a memóriát.) A priming tehát emlékeztető, behívó elem, szó, belőlük épülnek fel aztán a zenei mondatok, végül az egész darab.

A gyakorlás tehát memorizálás?
Csak részben. A zongorajátékért – mint mondtam – két agyterület felel, s csupán a mozgató rész „felejt”, azt kell állandóan karbantartani. Azért kell mindig gyakorolni, hogy a játékost az ujjai vezessék, azok „emlékezzenek”, hiszen nem tudhat mindent fejben tartani. Ráadásul nemcsak segítő átvitelek vannak, hanem kioltások is. Egyik zene kiolthatja a másikat. Vagyis olyan „magnetofon-memória” nem létezik, amelyben különféle zenék intakt módon egymás mellett létezhetnének.

Ha az ujjak vezetnek, minek a kotta? Ujjal nem lehet kottát olvasni!
Legtöbbször csak biztonsági, lélektani szerepe van. Nagyon régen Pécsett hallgattam Ránki Dezső koncertjét. Ravelt játszott, egy pokoli nehéz darabot, és a darab közepén hirtelen elsötétült a Liszt-terem. Döbbenten ültünk… mi lesz most!?. De Ránki nem hagyta abba, zavartalanul játszott tovább. Amikor úgy fél perc múlva visszajött a világítás, azt láttuk, hogy behunyt szemmel zongorázik, talán észre se vette, mi történt. Kotta nem volt, fejből játszott, a billentyűket nem láthatta. Ilyenkor a tapintási élmény és a távolságbecslés lép a látás helyére. Mozartról mondták, hogy kendővel letakart billentyűkön is hibátlanul improvizált. A lényeg tehát az, hogy a tanulás során – ez egyébként mindenféle tanulásra vonatkozik – a specifikus agyi területek között specifikus összeköttetések képződnek, melyek gyakorlással erősíthetők. Ezért emlegettem előadásom végén 80 év fölötti kiváló karmestereket és zongoristákat – Solti Györgyöt, Ormándyt, Dorátit, Horowitzot, Rubinsteint – bizonyítva, hogy az idővel nem muszáj rohamosan romlania az agynak, mely különben is örvendetesen redundáns szerkezet. Ezért javasoltam mindenkinek, aki fél az öregkori leépüléstől: gondolkodjon erősen, szedjen E vitamint és zongorázzon sokat.

Prof. Dr. Szirmai Imre
egyetemi tanár, neurológus, psychiater, elektrofiziológus. A klinikai orvostudományok doktora (MTA 1990), a Semmelweis Egyetem ÁOK Neurológiai Klinika igazgatója (1993-2007). Számos tankönyv és tudományos közlemény szerzője. Kutatási területei: klinikai neurofiziológia; agyi károsodást kísérő gondolkodás- és beszédzavarok, az agyi keringés szabályozása; mozgászavarral járó betegségek patofiziológiája és gyógyítása

A teljes interjú a Mindennapi Pszichológia 2011/ számában olvasható.