Hitek és tévhitek az emlékezetről

Mottó: „A Professzor Úrnak kiváló a memóriája, csak egy kicsit feledékeny.” 

A mottóban idézett mondat a Magyar Tudományos Akadémián hangzott el – igaz, annak büfének nevezett részlegében. A szendvicsek és üdítők szervírozásáért felelős kedves hölgy fogalmazta meg ily módon azt az első látásra paradoxonnak tűnő gondolatot, hogy az emlékezet egyszerre lehet kiváló és csapnivaló. Ez a gondolat egyben az elmúlt száz év emlékezetkutatásának is egyik legnagyobb felfedezése. Az emberi emlékezeti folyamatok tanulmányozásából egyértelműen arra a következtetésre lehet jutni, hogy többféle emlékezet létezik.

Egyféle vagy sokféle – avagy minden tanulás emlékezés?

Az emlékezet sokféleségének talán legnyilvánvalóbb bizonyítékait azok a szerencsétlen sorsú betegek szolgáltatják, akik a központi idegrendszerüket ért súlyos károsodás következtében elvesztették emlékezési képességeik nagy részét. Az anterográd amnéziának nevezett állapotban a beteg néhány perccel később már nem emlékszik egy találkozásra, nem tudja, reggelizett-e aznap, és a századik találkozás után is újra idegenként fog minket üdvözölni. Ezek a betegek képtelenek arra, hogy rögzítsék életük történéseit, hogy újraéljék a múltat, úgy tűnik, végérvényesen a jelenbe vannak zárva. A meglepetés akkor érte a tudósokat, amikor kiderült: ezek a betegek mégis képesek tanulásra, például új készségeket tudnak elsajátítani, megtanulhatnak biciklizni vagy gépírni, vagy ha folyamatosan szavakat mutogatunk nekik, akkor egy idő után meghatározott teszthelyzetekben ezeket a szavakat elő fogják hívni. Mindez azt bizonyítja, hogy ezeket az amnéziás betegek elraktározták elméjükben.

Van azonban egy jellemző hasonlóság az összes tanulási formában, amit ezek a betegek produkálni képesek: miközben előhívják a tanultakat, nem lesz emlékezési élményük. Más szóval: nem lesz az az élményük, hogy valami olyat jelenítenek meg, amit a múltban egy adott helyen és időben már átéltek. Az amnéziás betegek megtanulnak biciklizni, de fogalmuk sem lesz róla, hogy ezt mikor tanulták meg, vagy felidézik a korábban bemutatott szavakat, de az lesz az az élményük, hogy találgatnak. Az amnéziás betegek nem képesek arra, amit az emlékezet egyik híres kutatója, Endel Tulving mentális időutazásnak nevezett: olyan élményeket élni át, amelyekről tudjuk, hogy valamikor a múltban történtek velünk.

Mindenesetre nem tévedhetünk nagyot, ha azt mondjuk: az ember sokféleképpen képes tanulni, s ezek egy része olyan változásokat idéz elő viselkedésében, amelyeknek az eredetével ő maga sincs tisztában – de nem biztos, hogy ezekhez azt a rendszert is működtetnie kell, amit hétköznapi értelemben emlékezetnek nevezünk.

Múlt és jövő: az emlékezés terepei

A hétköznapi értelemben vett emlékezés jellemzésére valójában az emlékezetkutatás kreált néhány szakkifejezést. Epizodikus emlékezésnek nevezik, ha egy meghatározott helyen, egy adott időben történt epizódot úgy hívunk elő emlékezetünkből, hogy annak téri-idői kontextusához is hozzáférünk. Abban az esetben tehát, ha elsajátítunk valamilyen információt, például, hogy Törökország fővárosát Ankarának hívják, ezzel kapcsolatban kétféle információ-előhívásra lehetünk képesek. Amennyiben egy kvízjátékban azt a kérdést kapjuk, hogy mi Törökország fővárosa, kapásból rávághatjuk, hogy Ankara. De mi van, ha nem ezt kérdezik, hanem hogy mikor és hol hallottuk ezt az információt? Ebben az esetben lehet, hogy azt fogjuk válaszolni, fogalmunk sincs, egyszerűen csak tudjuk. Tehát van egy információ a fejünkben, amelynek elsajátításáról nincs epizodikus emlékünk. De az is lehet, hogy emlékszünk rá: eredetileg egy barátunktól hallottuk ezt, mivel korábban azt gondoltuk, hogy Isztambul, a jóval ismertebb metropolisz a török főváros. Emlékszünk, ahogy barátunk röhög rajtunk, emlékszünk a szégyen érzésére, ahogy dobol a halántékunkban a vér, és az aggodalomra, hogy barátunk biztos el fogja mondani szégyenünket annak a lánynak, akinek mind a ketten udvarolunk. Ebben az esetben a fejünkben tárolt tudáshoz – a Gettómilliomos című film főhőséhez hasonlóan - epizodikus, kontextuális emlékek kapcsolódnak. Az első esetben tudást mozgósítunk, a második esetben emlékezünk.

Ezzel a rendszerrel kapcsolatban van egy olyan érzésünk, hogy többé-kevésbé pontosan rögzíti az eseményeket. Számos családi vacsora ment már tönkre a közös emlékek részleteivel kapcsolatos vitákon – mindannyian nehezen viseljük, ha a saját emlékeink hitelességét kérdőjelezik meg. Ezzel szemben az emlékezet működésével foglalkozó kutatások arra hívták fel a figyelmet, hogy az egyedi események rögzítéséért felelős epizodikus emlékezeti rendszer nagyon is pontatlan, nemcsak a kihagyásra hajlamos, hanem a betoldásra is. Elizabeth Loftus és munkatársai számos szellemes kísérletben demonstrálták: bizonyos technikákkal elérhető, hogy a kísérleti személyek egy része olyan eseményekre kezdjen el emlékezni, amelyek nem történtek meg velük. Mindennek persze akkor lesz súlya, ha fontos az emlékek pontossága, például a szemtanúk kikérdezésénél. A valódi és a téves emlékezésnek az elmúlt fél évszázad kutatásai számos olyan lényegi elemét tárták fel, amelyek segíthetnek eligazodni egy emlék valódiságát illetően - bár biztosra soha nem mehetünk.

Persze joggal tehetjük fel a kérdést, mi értelme egy ilyen rendszernek, ami ennyire pontatlanul rögzíti a múlt eseményeit? A közelmúltban Daniel Schacter a Harvard Egyetemen egy új kutatási programot elindítva meglepő választ adott erre a kérdésre. Kísérleteiben a hagyományos emlékezeti feladatoktól eltérően nemcsak az volt a feladat, hogy a résztvevők múltbeli emlékeket hívjanak elő, hanem az is, hogy próbáljanak meg elképzelni lehetséges jövőbeli eseményeket. Mivel mindeközben mérték a kísérleti személyek agyában megjelenő aktivitásváltozást, így arra a kérdésre is választ kaphattak, vajon mekkora az átfedés az emlékező és az esemény-elképzelést kivitelező hálózatok között. A meglepetés az volt, hogy hatalmas. Azt is mondhatnánk, hogy tulajdonképpen ugyanaz a hálózat felelős a kétféle funkcióért, kiegészítve más-más extra funkciókkal. Mindez azt a furcsa jelenséget is megmagyarázná, hogy az amnéziás betegek nemcsak a múltjukat nem tudják felidézni, de a jövőt sem tudják elképzelni. A mentális időutazás tehát nem csupán a múlt, hanem a jövő felé is irányulhat – vagyis az epizodikus emlékezet nemcsak arra szolgál, hogy újra tudjuk élni a múltat, hanem arra is, hogy reálisan és részletesen el tudjuk képzelni a jövőt. Egy ilyen rendszernél érthetően nem a pontosságon, hanem a részletgazdagságon lesz a hangsúly…

Miért felejtünk, és miért nem?

Az emlékezettel kapcsolatban talán leggyakrabban megfogalmazott tévhit a felejtéshez kapcsolódik. Az egyik leggyakrabban használt metafora az emlékezet működésével kapcsolatban az úgynevezett „raktár koncepció”. Ez az évezredek óta velünk élő elképzelés úgy láttatja az emlékezetet, mint egy helyet, ahová bepakoljuk az emlékeket. Az információ tárolásának változó formái újabb és újabb verzióit hozták a raktár-metaforának, de az alapelgondolás ugyanaz maradt. Kezdetben hatalmas raktárhelységként, majd filmként, végül digitális merevlemezként képzelték el, de az alapelgondolás közös: az információkat elraktározzuk, ezek pedig vagy ott maradnak, vagy egy idő után megsérülnek, tönkremennek, köznapi szóval elfelejtjük őket. Pedig Endel Tulving már a 60-as években szellemes kísérletekkel bizonyította, hogy számos információ, amely a felejtés áldozata lett, később mégis elérhetővé válik, ha más hívóingereket alkalmazunk az előhívás során. Vagyis egy adott emlékezési próbában csak azt állapíthatjuk meg, hogy mi az, amit a személy az éppen alkalmazott hívóingerek segítségével képes elérni az emlékezetében, nem pedig azt, hogy mi az, ami memóriájában a korábbi tanulást követően rendelkezésére áll. A kísérleti pszichológusok arra hívták fel a figyelmet, hogy a felejtés, vagyis a sikertelen emlékezés többnyire nem annak a következménye, hogy az emlékek lenyomatai véglegesen erodálódtak idegrendszerünkben, hanem hogy az előhívás során alkalmazott stratégiák, emlékeztetők nem alkalmasak az adott emlék elérésére.

A felejtési jelenségek másik köre viszont a raktár-metafora másik aspektusához kapcsolódik. Az emlékezetről nemcsak úgy gondolkodunk, mint egy raktárról, hanem mint egy folyamatosan működő, szelekciót nem ismerő non-stop áruházról. Számos – az idegrendszer és az emlékezet kapcsolatát boncolgató – tanulmányban érhető tetten az az elképzelés, hogy az emlékezet egy folyamatosan pergő film, ami minden eseményt rögzít, és a felejtés szelektál majd ebből a tengernyi emlékből. Ezzel szemben a kísérleti pszichológiai kutatások azt bizonyítják, az emlékezeti rendszer szelektíven vesz fel információkat, és az átélt élményeknek csak egy töredéke lesz emlékké kódolva. Vagyis a dolgok egy jelentős részére nem azért nem emlékezünk, mert elfelejtettük, hanem mert eleve nem is rögzítettük azokat. A jelenlegi kutatások talán legnagyobb feladata éppen annak tisztázása, hogy emlékezetünk mi alapján dönti el, mit érdemes rögzítenie és mivel nem kell bajlódnia?      

A cikk teljes terjedelmében a Mindennapi Pszichológia 2011. 2. számában olvasható

NÉVJEGY
Racsmány Mihály – pszichológus, a Budapesti Műszaki és Gazdaságtudományi Egyetem Kognitív Tudományi Tanszékének egyetemi docense, az MTA-BME Neuropszichológiai és Neuropszichológiai kutatócsoportjának tudományos munkatársa. Fő kutatási területei: a munkamemória-kapacitás és nyelvfejlődés, gátló folyamatok az emberi emlékezetben, emlékezeti és végrehajtó funkciók szkizofréniában